Rólunk

„Miben áll egy muzsikus szabadsága? Az egyszerű válasz szerint abban, hogy azt játszik, amihez kedve van, és úgy, ahogy neki tetszik. Az egyéniség, a szabad akarat, az önfelmutatás extrovertált vágya – vállalva akár a nárcizmus ódiumát is – ilyenkor a felhangzó zene leglényegibb tulajdonságainak hordozójává válik. A hallgató pedig szabadon eldönti, hogy mindez tetszik-e neki, vagy sem. Bár az ilyen muzsikusok produkcióit évszázadok óta gyakran illetjük az „ördögi” jelzővel – elég csak egy delejes kisugárzású hegedűvirtuózra vagy egy tömegeket hipnotizáló rock sztárra gondolnunk – nem ördögtől való az ilyesféle muzsikusi szemlélet. A Musiciens Libres tagjai azonban egy másfajta szabadságeszményben hisznek. Az ő szabadságuk a megszokások, a zenei dogmák bátor felülbírálásában rejlik, származzanak e megszokások akár évszázados konvenciókból, akár a különböző műfajok és stílusok kodifikáltnak tűnő gyakorlatából, akár esztétikai előítéletekből.

E szabadság élményszerű megéléséhez néha az is elegendő, ha egy jól ismert „tárgyat” szokatlan nézőpontból vizsgálunk meg. A hallgatóság ebben az esetben nem az ájult rajongás vagy a merev elutasítás pozíciójából kénytelen „ítélkezni”, egy játékos kísérlet erejéig egyszerűen csak elfogadja a felkínált, speciális nézőpontot és előítéleteitől megszabadulva várja, hogy mindebből mi fog kisülni.”

Molnár Szabolcs - zenetörténész

Mindannyian számos nemzetközi verseny díjazottjai, fesztiválok résztvevői, és alapító tagjai a fiatal zenészekből alakult Musiciens Libresnek. Egy olyan zenei együttesnek, amely magas művésziszinten reprezentálja a klasszikus zenei értékeket, egyúttal haladó szellemet képviselve tárja fel a Zene új dimenzióit. Első lemez felvételük a Hungaroton gondozásában jelenik meg 2019 tavaszán, melyen a nekik dedikált Karosi Bálint Hármasversenyét rögzítették. Fiatal koruk ellenére számos díjban részesültek: Junior Prima Díj, Fischer Annie ösztöndíj, Ablakos Dezső ösztöndíj, Gundel művészeti díj, Zeneakadémia Tehetséggondozó program, Köztársasági ösztöndíj, Népművészet Ifjú Mestere, Magyar Arany érdemkereszt polgári tagozat, Artisjus Díj, Yehudi Menuhin Live Music Now, Fülöp Viktor Díj, DAAD, Erasmus ösztöndíj.

Koncerteztek a FUGA, Müpa üvegterem, Zeneakadémia Solti terem és Nagyterem, BMC, Zsolnay negyed, Barabás Villa, Várkert Bazár, Művészetek Völgye, Olasz Intézet, Nádor terem, óbudai Társaskör, B32, Szekszárdi Művészetek Háza, Petőfi Irodalmi Múzeum, Móra Ferenc Múzeum, Belgrád, Madrid, Briosco (It), Dobrovo (Slo), Ljubljana, Amsterdam, Miskolci Bartók terem, fehérvárcsurgói Károlyi-kastély falai közt.

Rólunk írták:

„...Valóban szerencsém volt, mert különleges zenei élményben volt részem. A két hangszer érzékeny együtt játéka, a kamarazenélés legmagasabb foka lenyűgözött. Ritkán hallhatunk ennyire magas szintű, minden részletre kiterjedő, hangszínekben ennyire gazdag játékot, a hangszerek technikai virtuozitását ilyen magabiztossággal birtokló fiatal művészeket. A magyar koncertéletben egyedülálló formáció....”

Dr. Fekete Gyula - zeneszerző

„Minden nap feltűnik a világban több olyan különleges koncert esemény, amiről ha lemaradnék, állítólag sokat vesztenék. Hogy ez igaz-e, nem tudom, egyet azonban tudok: Razvaljajeva Anasztázia és Környei Miklós hangversenyeit kihagyni igazi veszteség. Játékuk összependíti a lelki szálakat az alkotó és hallgató között - mintha a kezembe adnák a zenét: tessék, érintsd meg, ízleld meg, szippants bele!”

Fülei Balázs - zongoraművész

Kritika:

„Vive la liberté!
Várjatok egy kicsit... hol is kezdjem... Tudjátok, nehéz általánosan beszélni olyan hangversenyről, amely zenei stílusát tekintve más és más és teljesen más darabokból áll össze. Talán nem is szükséges; mondjuk azt, hogy április 28-án este három koncerten voltam a Zeneakadémián, amelyeken végig a Musiciens Libres és az Anima Musicae együttesek játszottak.

A különböző hangversenyeket az azonos helyszín és előadói gárda mellett összekapcsolta a profizmus, a bombajó hangulat és a mágneses mező magja: a szabadság. Szabadság makro-stílusok, zenetörténeti korszakok között. Szabadság kispolgári dogmák és előadói paradigmák fölött. Dióhéjban ez jellemzi a fiatal, de annál innovatívabb együttest, a Musiciens Libres-t. Műfaji szabadság alatt most nem a klasszikus zenét felhígító, kommersz kultúrát értem, hanem egy magasabb rendű gondolatot. Azt, hogy egy együttes képes jól eljátszani egy Bach-darab után egy Gershwint, egy agyas kortárs mű után egy De Falla- dalt. Akik hallották már az együttest azok egyetértenek velem abban, hogy ez bizony életképes dolog, sőt mi több, nagyon is aktuális igény.

A műfaji palettából három frappánsan kikevert színfoltot halhattunk. Először egy remek filmzenét (Karosi Bálint: Hármasverseny gitárra, cimbalomra és hárfára), egy izgalmas „klasszikus kortárs” darabot (Laczkó Bálint: Times of Change II.) és a Manuel De Falla- dalokból a zenekar által készített átirat-sorozatot. Nehéz egy ilyen összeállítást befogadni, hiszen minden darab eltérő percepciós lencsét követel magának. A hullámzó hangszíntengert követően stimuláló zenei konstrukcióra kellett átkapcsolnunk az agyunkat, míg végül a teljes kikapcsolódás, a puszta zenei élvezett következett – jazzes beütéssel.

Nem véletlenül használom a szín kifejezést Karosi darabja kapcsán, hiszen a szín-játék adta a zene fundamentumát. De micsoda virtuóz játék volt ez! ötletgazdag, természetes és igazán szép. Filmzenének címeztem a művet, de nem a pejoratív értelemben. Egy pillanatról pillanatra, képkockáról képkockára változó, filmes logikát követő zenefestményt hallottunk, ami az ösztönösség benyomását keltve tárult fel előttünk. A darab címe kissé félrevezető, hiszen tulajdonképpen nem beszélhetünk versenyműről, ugyanis a szólisták inkább csak meghatározó festékként funkcionáltak, mintsem az egész képet formáló ecsetként. A zenekar nagyon jól szólt. Horváth Balázs biztos kézzel vezette az együttest és az ML (Musiciens libres) szólistáit, akik egytől-egyig kiválóan játszottak.

Laczkó darabja bebizonyította, hogy a látszólag kihasznált zenei apparátusokban mindig marad potenciál. Együttese konvencionális: fúvós-dominált kamarazenekar, billentyűsök, egy énekes, és egy csipetnyi elektronika. Hasonló receptből már temérdek vegyszerszagú kortárs mű született, de Laczkó használható eredményt tett a polcra. Darabjában az eltérő természetű hangcsoportokkal, akusztikai konzisztenciákkal kísérletezik, belőlük épít fel egy ötletes dramaturgiát. Hogyan is történt ez a valóságban? Először finoman felépített kamarazenei hangfelszínt hozott létre, melybe idővel belevegyítette az elektronikus anyagot, zaj és visszhangeffekt formájában. Ezután a harmadik tényezőt, az emberi éneket keverte bele a masszába. A darab frappáns és profi módon kivitelezett. A kamarazeneibb részek érzékeny együttmuzsikálási feladatát a zenekar mesterien oldotta meg. Az apró gesztusok végig koncentráltan szólaltak meg, élő, zsongó felszínt hozva létre.

A finishben tényleg az volt az érzésem, hogy kicserélődött körülöttem a hangverseny. Egyrészt eltűnt a nagyszámú Anima Musicae, apró, de annál perzselőbb kamarazenekart hagyva a színpadon. Másrészt egy dögös spanyol jazz koncert vette kezdetét. Hmm... akkor most mit mondjak otthon: kortárs zenei koncerten voltam, vagy... vagy jazz?... áh, tök mindegy, jó volt! Temperamentumos játékával a ML bejáratott duója, Környei Miklós és Razvaljajeva Anasztázia párosa indította a partyt. Ezután egyre bővült a csapat, többek közt vokális erősítéssel is. Karosi Júlia hangja a klasszikusabb tételekben nem győzött meg. Rendben van, hogy egy jazz darabhoz nem operaénekesi hang szükségeltetik, de még a stílus elvárásaihoz képest is bizonytalan és nyers volt a produkció. Máris hozzáteszem, hogy előadása a harmadik énekes tételben már meggyőzött. Az improvizatív, igazán jazzes környezetben hangja már jól érezte magát, így én is magamat. A formációra oly jellemző szabadság ezekben a darabokban világlott ki igazán. A saját készítésű átiratokat improvizációs epizódok tarkították, melyekben a fantáziadús zenészek kiélték zenei fantáziájuk burjánzását. Hadd emeljem ki a középmagot képező fúvóstriót: Bán Máté, Szűcs Péter és Mohai Bálint az egész koncert alatt nagy teljesítményt nyújtottak, de itt, a hangverseny vége felé igazán elemükben voltak.

Sokat gondolkoztam a hangversenyről. Kevésbé a darabokról vagy az előadásról, mert azok fergetegesek voltak. Inkább az egészről. Valóban szükségünk van ilyen vegyes koncertekre? Pár hónapja a zenekritikus Norman Lebrecht szokásosan hajmeresztő előadását hallgattam itt, ugyanebben a teremben. Az intézményesített koncertélet válságáról és a helyzet lehetséges megoldásairól beszélt. ő azt mondta, hogy jelen helyzetben a talpra álláshoz alternatív megoldások szükségesek: szélesebb rétegek felé nyitás közös zenéléssel, műfaji átjárással. Hát, tessék emberek, itt egy remek csapat, aki tesz érte, hogy változzon a helyzet, és nem mellesleg baromi jó zenészek!”

/Elek Martin